Életem első ínvarrat utáni rehabilitációja legalább olyan izgalmakkal teli volt, mint egy új párkapcsolatba belépni.
Mindent lépésről lépésre, bizonytalan talajon kellett felépíteni. Amikor bejelentkezett hozzám a páciens és láttam, hogy Achilles-ín szakadást követően operálták, gyorsan elővettem egyetemi jegyzeteimet, hogy átismételjem mennyi ideig kell kímélni, mikor mekkora lehet a terhelés, milyen mozgást mekkora mértékben szabad végrehajtani/passzívan létrehozni.
Majd jött az izgalmakkal teli első találkozás. Nos, a szépen felépített gondolatmenet, amit a korábbi tanulmányaim alapján építettem fel, kártyavár módjára dőlt össze nagyjából az első 10 percben, amikor megtudtam, hogy az orvos az Achilles-ín szakadás kezelésére teljesen más rögzítési időt, terhelést és mozgást határozott meg, mint amire én számítottam.
Egy friss Achilles-ín szakadás utáni ínvarrat leginkább a hímestojtáshoz hasonlítható.
Nem könnyítette meg a helyzetemet, hogy betegem arcára nagy betűvel volt felírva a kételkedés szó. Később rá is kérdezett, hogy ilyen fiatalon menni fog ez nekem?
Kisebb nyomás alá kerülve, az alapoktól indultam, hegkezelés, aktív és passzív mozgástartomány helyreállítás, melynek mértékét a beteg visszajelzései adták. Egy friss ínvarrat leginkább a hímestojtáshoz hasonlítható. Egy hirtelen vagy rossz mértékben adagolt erőhatás könnyen visszajuttatja a pácienst a műtőasztalra. Ennek ellenére, muszáj foglalkozni a heggel, az érintett izmokkal, azért, hogy a lehető legjobb minőségű legyen az újonnan képződő szövet és később ne okozzon funkciócsökkenést. A kímélés és a rögzítő viselésének hatására nagymértékben megbomlott a páciens járásának harmóniája.
Eltelt néhány hét és hónap, miközben szorgosan dolgoztunk, a beteg a házi feladatokon, én heti egy órában, amikor találkoztunk. Szépen eltűnt a kezdeti nagy duzzanat, a heg egyre mozgékonyabb lett (betegem az irdatlan fájdalmas kezelést hősiesen tűrte), járáskor törzse visszatért függőleges helyzetbe, a lépésfázisai egyformák lettek az ép oldaliéval. Fájdalmat már nem jelzett a beteg, terhelhetősége egyre nőtt, így úgy éreztem ebben a „kapcsolatban” szó szerint szintet kell ugranunk.
Az Achilles-ín kulcsfontosságú szerepet tölt be
.
A vádli izomzata, így az Achilles-ín is kulcsfontosságú szerepet tölt be a földről való elrugaszkodáskor és landoláskor egyaránt. Ez egy igazi mérföldkő. Amikor elhatároztam magamban, hogy ezt a mozgást is be kell venni a terápiába, újra úgy éreztem magam, mint az első találkozáskor. Egész délelőtt azon töprengtem, hogy milyen ugrást előkészítő feladatot kérjek a betegtől. Mintha randevú előtt gondolkoznék a „Mit is vegyek fel?” kérdésen.
Amikor megérkezik egy beteg, rendszerint felteszem a „Hogy vagy?” kérdést és bizony a válaszra is kíváncsi vagyok. Ekkor kitérünk arra is, hogy volt-e nehézség az elmúlt találkozás óta, fájdalmas mozdulat vagy időszak és, hogy hogyan haladt a házi feladattal. Mikor mindennek a végére értünk a beteg megmutatta, hogy ilyet is szoktam csinálni: majd helyben 4-5x felugrott. Nem tudtam mást tenni, hangosan felkacagtam. Innentől kezdve nagyon kemény edzéseket folytattunk, sok sok ugróiskola extra súllyal, instabil felszínen, dinamikus ellenállással és gyakorlatilag már minden eszközt be tudtunk vonni, amit egy gyógytorna rendelőben meg lehet találni.
Műtéttől számítva 6 hónappal később páciensem futópadon fájdalommentesen tud 4 km-t megállás nélkül, közepes tempóval teljesíteni. Mikor beszámolt erről, elhangzott a bűvös szó: köszönöm. Igaz még nincs gyermekem, de úgy képzelem hasonló lehet a büszke anyuka érzése az ovis szavalóversenyen.
„Kapcsolatunk” még nem ért véget, hiszen továbbra is erősítünk, nyújtunk, egyensúlyt fejlesztünk, korrigálunk, de a kritikus első időszakon kijelenthetem, hogy sikeresen túljutottunk.
